Clairvoyance (Infinite Sunggyu)

Sötét volt odakint, az utcákon néma csend honolt. Egy lélek sem járt kint, mindent betöltött az éjszaka nyugalma. Az utcalámpák fáradt fénnyel világítottak, mintha legszívesebben ők is nyugovóra tértek volna.

A betonjárdán dacos lépteink hangja csengett, ahogy egyre csak haladtunk előre. Idővel a csendet felváltotta hangos kiabálásunk, mely rémisztően visszhangzott az üres utcákon.

-    Állj már meg! – kaptam Eunji után.

-    Nem, hagyj békén! – tépte ki magát dacosan érintésemből és gyorsabb tempóban haladt tovább. Felment bennem a pumpa.

-    Még neked áll feljebb ezek után? Vedd már észre magad! A szoknyád rövidebbnek látszik, mint a távolság közted és köztem! A dekoltázsod mélyebb, mint a kapcsolatunk, ezért mászik rád annyi pasi! Én nemcsak kicsinyességből vagyok féltékeny!

Szavaim nyomán Eunji megtorpant. Zilálva vette a levegőt, ő is mérges lehetett már, főleg ezek után. Néhány pillanatig csak álltunk így csendben, mígnem ő egy hirtelen mozdulattal hátrafordult és pofon vágott. A keze helyén lüktetett az arcom, pedig nem ütött nagyot, de ugyanennyire fájhatott az ő kezének is. Mégsem az arcom volt az igazán fájdalmas, a szívem sokkal jobban megérezte ezt az ütés, ötszörösen, ha nem tízszeresen. Egy pillanatra mintha makacs arckifejezése eltűnt volna és rémület váltotta fel – biztos megrémült, hogy visszaütök, holott tudhatná, hogy sosem bántanám -, majd nagyokat nyelve hátat fordított nekem és indulni készült.

-    Menj haza! Gyerünk! Ne is lássalak többet! – Idegesen fújtatott, miközben odaköpte nekem ezt a néhány szót, aztán elindult és perceken belül egyedül maradtam az utcán.

Ideges voltam, nagyon ideges. Felrúgtam egy a közelemben lévő kukát és csak aztán indultam tovább. Én akartam kimondani az utolsó szót, én akartam szakítani vele, azt akartam, hogy ő esedezzen a bocsánatomért! De nem így végződött. Idegesen a hajamba túrtam és támolyogva baktattam előre az utcán. Nem volt kedvem hazamenni, szükségem volt valamire, amin kitölthetem a dühöm, vagy valakire, aki megnyugtat.

Felnéztem. Ismerős környéken jártam, tudtam, hol akarok kikötni. Befordultam jobbra az első kereszteződésnél és nagyjából az utca közepén lévő háznál megálltam. Lehet, nem fog örülni éjszakai látogatásomnak, de szükségem volt rá.

-    Hyung? – nyitott ajtót meglepetten Woohyun, miután háromszor is kopogtam nála.

-    Yo! – intettem neki. Mire ideértem, sikerült valamelyest lenyugodnom, mégis ki kellett adnom magamból a dolgokat. Egy érzelmi roncsnak éreztem magam. – Van valami piád? – tettem fel az első kérdést, ahogy beléptünk a nappaliba.

-    Ezt most komolyan kérdezed? – meredt rám Woohyun nagy szemekkel. – Történt valami?

-    Egy üveg soju mellett szívesebben beszélném meg! – húzódott keserű mosolyra a szám.

Woohyun megrázta a fejét, de mégis néhány perc múlva egy üveg itallal bukkant elő a konyhából. Kényelmesen letelepedtünk a kanapéjára, ő pedig töltött az italból. Egy pillanat alatt felhajtottam, muszáj volt valahogy rendbe hoznom magam. Utólag talán szégyellni fogom magam ezért a mai estéért, de most nem volt más választásom.

-    Történt valami közted és Eunji között? – Talált, süllyedt, Woohyun. Túl jól ismersz már engem! Nem feleltem semmit, csak felhajtottam még egy pohár sojut.

-    Már megint veszekedtetek, igaz?  - folytatta. - Hyung, ez így nem állapot! Az a lány nem hozzád való, ezt te is tudod! Pontot kéne tenni végre ennek a kapcsolatnak a végére!

Minden alkalommal ezt mondták. Ahányszor veszekedtünk, ami valljuk be, elég gyakran megtörtént, mindig arra bíztattak, hogy fejezzük be, de én képtelen voltam. Túlságosan szerettem őt, nem tudtam megválni tőle. Még így is, hogy veszekedtünk és mérges voltam, ugyanazt éreztem. Nem is igazán rá voltam mérges, sokkal inkább magamra, amiért nem vigyáztam rá rendesen, amiért nem tettem érte eleget.

-    Hyung, hallod, amit mondok? – Woohyun hangja nyugodt volt, mégis éreztem, hogy aggódik értem. Ismét kiürítettem a poharam.

-    Képtelen vagyok, Woohyun! Olyan ő nekem, mint nappal a Nap, éjjel a csillagos ég: bevilágítja az életem, vele érzem azt, hogy van értelme ennek az életnek nevezett mókuskeréknek, amiből nem tudok kitörni! Szükségem van rá, Woohyun!

Woohyun arca sötéten komor lett.

-    Te jobbat érdemelsz ennél!

Tudom, Woohyun, én is tudom, hogy máshogy kéne viselkednie velem, mégsem tudok mit tenni! Mindenem odaadtam neki, csak érte éltem, valami mégsem stimmelt. Rettenetesen éreztem magam, de nem akartam sírni Woohyun előtt. Férfi vagyok, nem sírhatok egy nő miatt! Még akkor sem, ha ennyire szeretem.

A sojus üveg pillanatokon belül kiürült, Woohyun pedig nem túl készségesen, de hozott egy másikat. Aggódott értem, persze, hogy aggódott, de nem tudott mit tenni. Ő is tudta, csak túl kell esnem a holtponton és jobban fogom érezni magam. Ha sikerül elég gyorsan lerészegednem, akkor előbb túl leszek rajta.

-    Meg fogsz neki bocsátani? – kérdezte néhány percnyi csend után.

-    Nem – feleltem habozás nélkül, Woohyun legnagyobb meglepetésére. – Sikerült úgy alakítania a veszekedést, mintha én lettem volna a hibás, úgyhogy nekem kell megint bocsánatért könyörögnöm… - A végére már egyre nehezebb volt tisztán beszélnem. Azt hiszem, elkezdett hatni az ital. Kis híján az asztalra borultam, de Woohyun megtartott és hátradöntött a háttámlának.

-    A nők már csak ilyenek – sóhajtott –, nem lehet őket irányítani.

-    Nem lehet – mosolyodtam el, míg nevetésben nem törtem ki. Fogalmam sem volt, min nevetek. Szánalmas voltam. Végig magamon éreztem barátom aggódó tekintetét, próbált velem nevetni, de az övé csak erőltetett volt.

-    De talán – kezdtem bele ismét –, de talán, ha várok egy kicsit, rájön, milyen rossz neki nélkülem és visszajön. Mit gondolsz, Woohyun?

-    Azt gondolom, hogy nem kéne többet innod! – felelte szárazon.

-    Igazad… van…! Hazamegyek!

Nekilendültem, hogy felkelek a kanapéról, de nagyobb lendületre lett volna szükségem, így ha Woohyun nem kap el, beestem volna a kanapé és az asztal közé.

-    Nem mész te sehová! – mondta és segített visszamászni az ülőalkalmatosságra. Eligazított rajta fekvőpozícióba, és betakart egy paplannal. – Aludj itt, majd holnap hazaviszlek! Eunjit meg felejtsd el!

Nem mondott többet, holott mérges lehetett rám. Jogos, ki ne lenne mérges, amikor beállít hozzá valaki az éjszaka közepén, aztán részegre issza magát nála és még hazamenni sem tud? Éreztem, hogy köszönetet kéne mondanom, de egyszerűen nem voltam abban az állapotban. Azt még hallottam, hogy Woohyun szobájának ajtaja becsukódik, aztán hamar elnyomott az álom.

Reggel az első napsugarakra ébredtem, amik tökéletesen a szemembe világítottak. Lassan ültem fel és néztem körbe. Beletelt jó néhány percbe, mire rájöttem, miért vagyok Woohyunnál. A fejem rettenetesen hasogatott, olyan voltam, mint egy mosott zokni.

Woohyun már ébren volt, amikor a konyhába mentem. Arcáról láttam még tükröződni a tegnapi aggodalmat, de egy fokkal jobb volt talán. Végtére is, egy fokkal én is jobban voltam. Leültem az ebédlőasztalhoz, ő pedig egy csésze gőzölgő kávét tett elém. El sem tudta képzelni, milyen jól esett.

-    Bocsánat a tegnapiért – törtem meg a csendet, ami körülölelt minket. – Nem voltam teljesen magamnál…

-    Nem kell magyarázkodnod! – felelte teljesen nyugodtan. Tényleg nem volt mérges? A csudába, akkor is szégyelltem magam! Előre tudtam, hogy ez lesz, mégis hagytam, hogy elragadjon a hév és az érzelmeim irányítsanak.

-    Az adósod vagyok! – hörpintettem fel az utolsó korty kávét is. Kávéfőzésben Woohyun verhetetlen volt.

Woohyun megvonta a vállát. Hiába a beszéd, láttam rajta, hogy nincs jó hangulatban, úgyhogy nem akartam tovább feszegetni az idegeit. Indulni készültem, mire végül felajánlotta, hogy hazavisz. Ennél hálásabb nem is lehettem volna, tekintve, hogy már így is késni fogok a munkahelyemről. Úgy tűnik, ma is túlórázni fogok – sóhajtottam nagyot.

Woohyun egy utolsó jókívánsággal kitett a lakásomnál, aztán elment. Gyorsan felbaktattam az emeletre, és amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam és átöltöztem. Miközben a nyakkendőt igazítottam a nyakamba, megláttam a tükörben a polcomon álló fényképet. Fájdalmasan hasított belém a tegnap este emléke. A telefonomért nyúltam, de hamar vissza is ejtettem. Nekem is van méltóságom, nemde? Ma még semmi esetre sem hívhatom.

Az egész nap üresen telt el. Nem voltam önmagam, szórakozottan végeztem a dolgom. Hiányzott valami, csupán fél voltam, egy félember, egy üres, mégis megszokottan mozgó robot. Hiányzott Eunji. Tucatszor nyúltam a telefonomért és dobtam el mégis. Aztán egy idő után sikerült lefoglalnom magam a munkámmal, annyira, hogy észre se vettem, hogy már a túlórát is túlzásba vittem. Kinéztem az irodám ablakán. Odakint már rég sötét volt, a tájra leheletfinom, mégis sűrű köd ereszkedett. Húsz méterre, ha látni lehetett előre. Felsóhajtottam. Élvezet lesz ilyen időben hazavezetni, de legalább ez is jó lesz arra, hogy elvonja a figyelmem a gondolataimról.

Autóval nagyjából negyven percre laktam a munkahelyemtől, de éreztem, hogy ez a mostani út a duplája lesz. Óvatosan, viszonylag lassan haladtam előre a kis forgalmú utakon. Semmi kedvem nem volt balesetet okozni, bár legszívesebben már rég otthon lettem volna. Aztán megtörtént az, amit a legkevésbé akartam.

Szemben velem váratlanul egy fényszóró tűnt fel. Az autó nagyon gyorsan közelített felém, valószínűleg a ködtől csak későn vette észre, hogy rossz sávban halad és hogy én is ott vagyok. Azonnal beleléptem a fékbe és oldalra rántottam a kormányt, hogy legalább a frontális ütközést elkerüljük, az mégis irdatlan sebességgel csapódott belém. Az autóm pördült egyet és átfordult a tetejére. Teljes súlyával ráestünk a szalagkorlátra, ami beszakította a kocsi tetejét. Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Irdatlan fájdalmat éreztem és riasztókat hallottam. Hirtelen kinyílt az összes légzsákom is, kicsit megkésve, elzárva előlem a levegőt. Egy pillanat alatt elsötétült az egész világ.

Woohyun a nappaliban tett-vett valamit, közben a híradót hallgatta. Egész nap barátján járt az esze. Kimondhatatlanul sajnálta, amiért épp egy olyan lányba kellett beleszeretnie, amiért egy olyan lánynak adja őszinte érzelmeit, aki nem érdemli meg. Woohyun kezdetektől fogva nem szimpatizált a lánnyal, látta rajta a valódi természetét, ami hamar be is igazolódott, ahogy másfél hónap múlva megcsalta Sunggyut. Már akkor szakítaniuk kellett volna, akkor Sunggyu nem menne tönkre érzelmileg. Valahogy muszáj lesz rábeszélniük a fiút, hogy vessen véget ennek az egésznek, határozott Woohyun.

-    A néhány órája leereszkedett sűrű köd már most több balesetet okozott – kezdte a bemondó az újabb katasztrófa-hírt. Woohyun legszívesebben azonnal elkapcsolta volna a tévét, ha nem látja meg azt, amit.

-    Mindössze egy órája történt a legutóbbi, és talán legszörnyűbb. Két autó ütközött, az egyik felborult és a szalagkorlátra esett. Valószínűleg ittas lehetett a sofőr, aki okozta. Ő megúszta néhány töréssel, míg a másik autó sofőrjét kis híján kettévágta a szalagkorlát, akkora erővel csapódtak rá. A mentősök azonnal kezelésbe vették és a legközelebbi kórházba szállították. Útközben sikerült újjáéleszteniük, az orvosok jelenleg is küzdenek az életéért.

Woohyun számára egy pillanatra megállt a világ. Minden hang megszűnt, minden vonal elmosódott körülötte, csak az ismerős autó roncsai villogtak a szeme előtt és a bemondó szörnyű szavai csengtek a fülében. Kis híján elájult, muszáj volt leülnie egy pillanatra.

Ahogy összeszedte magát, az első dolga volt, hogy az említett kórházba rohanjon. Nem akarta elhinni, hogy ez történt. Miért pont Sunggyu-hyung? Ő volt a legjobb és legtisztességesebb közülük, aki mélyen szeretett. Miért pont vele kellett mindennek megtörténnie?

Woohyun elsőként ért a kórházba, amin annyira nem lepődött meg. Nyilvánvaló, hogy a szülei nem érnek ide pillanatokon belül Jeonjuból. Nem sokkal Woohyun után felbukkant a kis baráti kör többi tagja is: Dongwoo, Hoya, Sungyeol, Myungsu és Sungjong. Ekkorra már az orvosok végeztek a műtéttel, Sunggyu élt, de súlyos kómában feküdt.

Mivel más hozzátartozó nem érkezett ez idáig, a kis csapatot beengedték a kórterembe. Szörnyű látvány fogadta őket. Barátjuk szinte teljes egészében fehér kötszerekbe volt csomagolva, amiken vörös foltok éktelenkedtek. Mindezt még a kórházi pizsama sem tudta eltakarni szemük elől. Karjaiból és szájából is csövek lógtak ki és több gépre volt rákapcsolva. Döbbent csend uralkodott, egyedül a gépek csipogása adott valami hangot. Woohyunnak, és minden bizonnyal a többieknek is, komoly megpróbáltatást jelentett, hogy visszafogják könnyeiket.

Nem tudták, mennyi ideig álltak így csendben, ledöbbenten. Egyedül az hozta őket vissza a valóságba, amikor felbukkant az ajtóban Eunji, Sunggyu barátnője. Nagyra nyílt szemekkel nézett végig ő is a fiún, majd remegő léptekkel támolygott közelebb.

-    Mondd, hogy ez nem igaz… - suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Lerogyott Sunggyu mellé a földre és annak kezét fogva keserves sírásba kezdett.

-    Oppa! Sunggyu oppa! Miért? Miért történt ez veled? Kérlek, gyógyulj meg! Kérlek, gyere vissza! Annyira sajnálom, amit mondtam neked! Én tényleg… annyira… Kérlek, oppa! Szükségem van rád! Mikor egyedül érzem magam, mindig érezteted velem változatlan szereteted! Én voltam a rossz, tudom! Megváltozom, jobb leszek, csak kérlek, kérlek, gyere vissza!

Szívbemarkoló volt, ahogy ott térdelt és könyörgött. Woohyun volt az első, aki nem bírt tovább magával, és folyni kezdtek könnyei. Egy pillanat alatt követték a többiek is a példáját, akármennyire is nem akarták. Sunggyu mindannyiuk legjobb barátja volt, egy testvér, akit semmi áron sem akartak elveszíteni.

Az egész jelenetet a sarokban állva néztem végig. Furcsa érzés volt ilyen állapotban látni magam, és úgy egyáltalán, kívülről látni a testem. Még furcsább volt a tudat, hogy elszakadtam a testemtől, de a szellemlétet feltűnően gyorsan meg lehetett szokni.

Fájt azt látni, hogy szeretteimnek fájdalmat okoztam. Az az átkozott köd tehetett mindenről! Mérges voltam, de mérgemet elnyomta a szomorúság és fájdalom. Nem bírtam tovább nézni, ahogy körülöttem sírnak, muszáj volt eltűnnöm a kórteremből. Az ajtón át távoztam, a szó szoros értelmében, majd miután kiértem a kórház épületéből, estem csak igazán kétségbe. Szellem lettem, valószínűleg meghaltam. És most hogy tovább? Nem lát senki, nem tudok semmihez sem hozzáérni, senkivel sem beszélni. A magány, amit éreztem, hatalmasabb volt, mint eddig bármikor. Mint valami sötét mocsár, süllyedtem benne egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül már a fényt sem láttam.

Hosszú napok teltek el, míg céltalanul bolyongtam Szöulban. Idővel sikerült némileg összeszednem magam és feljebb jutnom feneketlen mocsaramban, de még mindig hiányzott a segítő kéz, ami kihúzott volna. Sok időt töltöttem el a lakásomban, ahol most szüleim laktak arra az időre, míg itt voltak. Többször figyeltem Woohyunt és a többieket, hogy viselik a tudatot, hogy a kórházban fekszem eszméletlenül, de legtöbbször mégis Eunji után jártam. Kis híján minden percben mögötte voltam, elkísértem az óráira, a munkahelyére, mellette voltam, míg tanult, éjjel pedig őriztem az álmát. Egész idő alatt mardosott a bűntudat, amiért végül mégsem dobtam félre büszkeségem és hívtam fel aznap. Talán a karma volt az, ami ebbe az állapotba juttatott.

Képtelen voltam minden percemet Eunji mellett tölteni, amikor már túlságosan fájt, hogy nem tudom megérinteni, muszáj volt magára hagynom. Ilyenkor gyakran mentem a kedvenc parkomba, nem túl messze a lakásomtól, hogy kifújjam magam.

Nagyjából egy héttel a balesetem után történt valami. Sötét volt már és hideg, szinte a saját leheletemet is láttam. Egyedül ültem a parkban egy padon. Teljesen csend volt, a távoli forgalom hangja alig-alig ért el idáig. Ilyenkor viszonylag nyugodtnak éreztem magam, de nem tudtam elképzelni, meddig fogom még bírni a szellemlétet.

Ahogy így magamban merengtem, hirtelen hangokra lettem figyelmes. Hamarosan megpillantottam két alakot is, akik épp a padom felé tartottak. Ösztönösen felálltam és arrébb léptem néhány lépést. A szívem összeszorult. A hangot már messziről megismertem, Eunji csengő kacaját képtelen lettem volna bárki máséval összetéveszteni. Nem volt egyedül - egy másik férfival volt. Látszólag jól szórakoztak. Levágódtak elém a padra, ahol a férfi rögtön be is támadta Eunjit: össze-vissza csókolgatta a száját, az arcát, de még a nyakát is, közben nem éppen illő helyeken kalandozott a keze. A legrosszabb az volt, hogy a lány mindezt élvezte.

-    Várj, várj egy kicsit! – állította aztán le a férfit. – Ezt nem itt kéne csinálnunk! Még valaki meglát, akkor mit fognak gondolni rólam?

-    A barátodra gondolsz? – vonta fel a szemöldökét a férfi, közben arcán letörölhetetlen vigyor éktelenkedett. Végigmértem a fickót. Magas volt, kigyúrt, rövid, sötét haja és nagy, barna szemei voltak. Kis híján pont az ellentétem volt.

-    Ugyan már, már mondtam, nem? A barátom fél lábbal a túlvilágon van! – Eunji hangja komolytalan volt, gúnyosan csengett. – Ha nem ébred fel, azt sem bánom! Bár tény, ami tény, nem éppen így akartam végezni vele, de ez is egy lehetőség. Csak a temetéssel van problémám… A kórházban még sikerült meggyőző jelenetet rendeznem, de nem hiszem, hogy még egyszer meg tudnám csinálni. Utálom a temetéseket!

-    Az én kicsikémnek színésznőnek kellett volna mennie – mosolyodott el a férfi. Megcirógatta Eunji orrát, aztán egy hosszú, nyálas csókba kezdtek. Azt hittem, felfordul a gyomrom. Rettenetesen éreztem magam. Ezek a szavak mellbe vágtak, ehhez a fájdalomhoz képest, amit most éreztem, semmi nem volt a balesetkor érzett. Olyan volt, mintha a szívem ki akarna szakadni a helyéről és apró darabokra esne szét. Minden szó, ami elhagyta Eunji száját, újabb és újabb tőrdöfésként ért. Csak álltam ott a pad mellett és néztem magam elé, megsemmisülten, megalázva.

-    Az a csíkszemű barom nem érdemelt meg téged! – szólt ismét a férfi, miután végeztek a csókjukkal.

-    Ő nem érdemelte meg azt a csíkszemű barmot! – szólalt meg hirtelen valaki a közelből. A hang irányába néztem, és egy feldúlt Woohyunnal találtam szembe magam. Arcáról olyan harag tükröződött, melyhez foghatót még soha nem láttam. Mit keresel itt, Woohyun?

-    Ez meg kicsoda? – nézett a férfi zavarodottan Eunjire. A lány csak leintette, majd kihámozta magát a karjai közül és Woohyun elé lépett.

-    Hogy mondtad?

-    Utálom beismerni, hogy igazam volt! – folytatta Woohyun, ügyet sem vetve a lányra. – Sunggyu-hyung szeretett téged, mindennél jobban szeretett, de te nem érdemelted meg mély érzelmeit! Csak szórakoztál vele. Mondd, neked egyáltalán nincs büszkeséged? A férfi, akivel együtt voltál, a halállal küzdve fekszik a kórházban, te pedig mit csinálsz: még ilyenkor is megcsalod? Nem sül le a bőr a pofádról? Ha nem lennél nő, most biztosan behúznék neked egy párat! De csak hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, nem bántalak! Helyette inkább tűnj el az életünkből! Soha többet ne lássalak Sunggyu közelében, megértetted? Különben nem leszek ilyen elnéző!

Woohyun szemei szikrákat szórtak, komolyan gondolta minden egyes szavát. Mindezt Eunji is látta rajta, úgyhogy visszafogta magát, csak intett a kigyúrt monstrumának, és pillanatokon belül eltűntek. Woohyun dühe még ezzel sem csillapodott, legszívesebben tört-zúzott volna. Belerúgott egy itt felejtett gumilabdába, felborított néhány kukát és padot, majd összetörve zuhant a földre.

Rettenetesen éreztem magam, szerettem volna Woohyunhoz szólni, megnyugtatni vagy legalább megköszönni neki, amit értem tett, de képtelen voltam. Képtelen voltam tovább ott állni és nézni, ahogy levezeti a dühét, míg végül ismét folyni kezdenek a könnyei. Istenem, de bolond voltam! Mennyi embert tettem tönkre életemben!

El akartam tűnni, el minél hamarabb, de még az sem adatott meg nekem, hogy halálom után eltűnjek ebből a világból. Ki tudja, talán ez volt a pokol, a büntetésem mindenért, amit elkövettem.

A lábaim maguktól vittek előre, míg végül azon kaptam magam, hogy a Han folyó partján üldögélek a száraz növények és bokrok között. Az ég tiszta volt, a csillagok és a hold fénye gyengén, bár gyönyörűen bevilágították a tájat. Hideg volt, még szellemként is éreztem. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha egy szellem vízbe fojtaná magát. Szánalmas voltam, szánalmasabb, mint valaha. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy Eunji még mindig nem volt közömbös számomra. Hiába láttam saját szemeimmel, ahogy semmibe vesz, hiába hallottam saját fülemmel, hogy semmit nem jelentek neki, én mégis még mindig szerettem.

Mindig így voltam ezzel: ha dühös volt, ha kiabált velem, nekem nem számított, amíg az ő hangját hallottam, amíg ő volt rám dühös és ő kiabált velem. Így bírtam ki idáig, ez volt az, amivel túléltem a veszekedéseket. De most mi maradt nekem? Semmi… Egy tönkretett élet, tönkretett barátok és egy láthatatlan szellemtest, amit még megölni sem lehet. Valóban maga volt a pokol. Furcsa volt, hogy most láttam tisztán, most, amikor egy láthatatlan, elmosódott, átlátszó folt lettem, s nem akkor, mikor változtathattam is volna rajta.

Újra felálltam és elindultam valamerre. A fejem üres volt, a szívemben viszont még mindig parázslottak az Eunji iránt érzett érzelmeim. Valahogy sikerült visszatalálnom a kórházba, a kórterembe, ahol feküdtem. Sötét volt odabent, csak a hold fénye sütött be az ablakon. Milyen nyugodtan feküdt ez a Sunggyu, milyen nyugodtan aludt! Vajon tudta ő is, mi történt valójában? Nem, honnét is tudhatta volna? Én voltam az egyetlen, aki elmondhatta neki, de ezzel nem akartam az ő szívét is terhelni.

Elgondolkodtam. Volt még értelme küzdeni az életért? Volt értelme bíztatni magam, hogy felépülök? Mégis kikért kellett volna továbbélnem? És ekkor eszembe jutott Woohyun, ahogy ül a sötét, üres parkban és magában sír barátja szerencsétlensége miatt, eszembe jutott a jelenet, amikor a barátaim egymásba kapaszkodva, egymást bíztatva álltak az ágyam mellett és hitetlenkedve pillantottak le rám. Eszembe jutottak a szüleim, a nővérem, ahogy éjt nappallá téve sírtak és szakadatlanul imádkoztak értem. Annyi mindent tettem már tönkre, vajon helyrehozhatom még valahogy?

Leültem az ágyamra és megpróbáltam megfogni a kezem. Ahogy vártam, nem sikerült. Nagy levegőt vettem.

-    Kim Sunggyu! – kezdtem bele fennhangon, bár hangom rekedt volt, mivel napok óta nem szóltam egy szót sem. – Fontos feladatom van számodra! Tudom, gyávaság, hogy rád bízom annak helyretételét, amit én rontottam el, mégis számítok rád. Látod, én csak egy szellem vagyok, nem tehetek semmit, viszont tisztábban látok nálad. Erőinket egyesítve talán sikerül visszaadnunk a szeretteink boldogságát. Ó, és Sunggyu, egy jó tanács: legközelebb gondosan válogasd meg, kibe szeretsz bele!

Keserűen elmosolyodtam. Nagy levegőt vettem és ráfeküdtem a testemre. Készen álltam a fájdalomra és mindennemű kínra, amit el kellett viselnem, többet nem kívántam menekülni. Ahogy teljesen rásimultam a testemre, hirtelen mintha leoltották volna a villanyt, mintha elvágtak volna egy cérnát, minden eltűnt előlem.

Csend volt a kórteremben, a hold fénye csak gyéren világította be a kis szobát. Az ágyon fekvő beteg egyik ujja hirtelen megrándult.